Leánylakás

- Nem is hívsz fel?  - kérdezte.

Felnézett a férfira, az egyetlenre, aki számított.  Nézte, ahogy féloldalas mosollyal, csillogó szemmel várja a választ.  Az igent, hogy aztán a lakásba belépve megszűnjön körülöttük a külvilág.  Biztos így lenne.  Mindig is így volt.  A pillanat törtrésze alatt futott át rajta az összes kép, érzés.  Az érintése, az ölelése, hogy mennyire természetesen nyúlt utána. Pontosan tudta, hogyan kell megérintenie, mintha kottából olvasta volna teste hangjegyeit.  Eljátszott a gondolattal, hogy igent mond.  Ahogy gombról gombra bontja ki előbb magát a ruhából, aztán Dávidot is, majd hanyatt löki a kanapén, vagy felviszi a galériára és igyekszik bepótolni az elvesztegetett időt.

A csend hosszúra nyúlt.

- Szóval nem. –  Lizi elképedt.  Még mindig meglepte, hogy mennyire könnyen olvas a gondolataiban a férfi.  Az arcára, pontosabban a szeme mélységébe volt írva, hogy ugyanaz a film pergett le a szemei előtt.  És nem értette.  Mi rossz lenne abban, ha ők itt és most, pont úgy, mint anno? Hogy is érthette volna?  Neki ez egy kellemes este lenne, valószínűleg egy újabb a sorban, és alapvetően Lizi sem öltött magára apácaruhát.  Illetve, ha úgy alakul, biztos felvette volna, de az kicsit másmilyen lenne és pont olyan másmilyen épp nem volt a szekrényében, csak nővérke, meg fogvatartott, meg szobalány neglizsé. Dávid még egyiket sem látta, biztos tudott volna választani, bár ránézésre és az ölelése alapján nem igényelt volna ma kiegészítőket.    

- Tényleg nem. – mondta és ajka kesernyés mosolyra húzodott.  Nem magyarázta meg, csak lehajtott fejjel belekotort a táskájába, hogy előbányássza a kulcsait.  Erről is leszokott az elmúlt hónapokban.  A magyarázkodásról.  Különben is, már mindent elmondott, amit gondolt.  Talán többet is, mint kellett volna.  Nem.  Egészen biztos, hogy többet, mint kellett volna.  Hiába. 

- Megyek.  Majd beszélünk. – nyomott egy puszit a férfi arcára és bemenekült a házba, mielőtt meggondolta volna magát.  Bárki mással képes volt teljesen érzelemmentesen szexelni, de most tartott tőle, hogy elvérzik és egy újabb mélyrepülés nem hiányzott.

Kép: PixabayKinyitotta az első emeleti lakás ajtaját, belépett és hagyta, hogy a megszokott színek, illatok jótékonyan átöleljék.  Ha valami, akkor az otthona legalább akkora szerelem volt, mint Dávid, csak sokkal megbízhatóbb.  Legalábbis nem kellett attól tartania, hogy lelép, a bérleti szerződés hosszú távra szólt, ráadásul már a felújítás is az ő szája íze szerint történt.  Így lett a konyha halványzöld, a nappali krémszínű, aminek a falán remekül mutatott a saját maga festett hatalmas Buddha kép. 

Kényelmes szabadidőruhába bújt, meggyújtotta a dohányzóasztalon sorakozó gyertyákat, kitekerte a meditációs szőnyegét és elhelyezkedett.  A lelke épp hullámvasúton utazott, lejtmenetben, a teste sajgott a kielégületlenségtől, az egója pedig úgy hisztériázott, mint egy négyéves a szupermarket édességes polcai  előtt.  Ráfért a lecsendesedés.  A légzésére koncentrált, üresíteni akarta az agyát, de Dávid rendre visszakúszott a gondolatai közé.  Hagyta, hadd jöjjön, elmosolyodott, amikor belegondolt, hogy elkerekedne a szeme, ha meglátná a szanaszét heverő boszorkány kellékeket.  Ha a falak mesélni tudnának, jutott eszébe, nem szexis hacukákról, összegyűrt lepedőkről, hanem varázslatokról susorognának, zsályáról, olajokról, könyvekről.  Liziről beszélnének, aki már csak nyomokban tartalmazta korábbi önmagát. A csend lassan körülfonta, lélegzete elnehezedett, kezei gyakorlott mozdulatokkal formálták a kavargó energiákat szelíd labdává.  Feltöltötte szeretettel, meg- és elengedéssel, felismeréssel és útjára bocsátotta. 

Apránként tért vissza a valóságba, a gyertyák halk sercegéssel, a régi konvektorok vidám morgással köszöntötték. Az alig húsz perc hosszú óráknak tűnt.

Épp a forró vízet készült a citromfű-levendula keverékre önteni, ha már nyugalomra vágyott, legalább csinálja rendesen, amikor reccsent egyet a könyves szekrény.  Meg sem rezzent, megszokta, hogy lakása különféle módokon adja tudára, ha valami történik és érezte, az öreg tölgy az elküldött szeretetcsomag célba érkeztét jelzi.

- Minden úgy van, ahogy lennie kell. – mondta félhangosan és végre el is hitte.  A szekrény hangos reccsenéssel válaszolt, polcán pedig felvillant a telefon.  Csak egy kép érkezett.  Egy belvárosi ház csengőiről.  Az ismeretlen ismerős neveket látva felnevetett és egy másodperc alatt döntött.

Somogyi – pötyögte be – első emelet, 2-es lakás.

https://gisellevonbuday.blogstar.hu/./pages/gisellevonbuday/contents/blog/88984/pics/lead_800x600.jpeg
férfiak,kapcsolatok,nő,Szerelem,újak,Varázslat
 

Szégyen #2 - #MeToo2017.10.19. 13:45

Férjek, háromszor2018.08.25. 12:55

Elmúlik2017.11.20. 16:30

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?