Tinka naplója - Utazunk III - Vízityúkok

- Szerinted, ha a pezsgőfürdő buborékjait a combomra irányítom, akkor az ugyanúgy lepucolja a narancsbőrt, mint a nyolcvanas évek rázatógépei? – néztem kérdőn Jucira.  Találtunk egy remek aquaparkot és úgy döntöttünk, inkább a melegvízből élvezzük a hóesést.

- Azt nem tudom, de ha kicsit más szögből közelítjük meg a kérdést és a buborékokat, a vibrátort simán helyettesíti.  Jól megdug a medence.

- Te milyen hülye vagy! – nagyon röhögtem.

- Most miért?  Emlékszel arra a nőre Zalakaroson, aki szétterpesztett lábakkal élvezte a buborékokat? Meglehetősen céltudatosan irányítva a bugyorgást. Csak nem vártuk meg a végkifejletet.  Vajon elment?

- Zárórakor biztosan.  Vagy, amikor megszólalt a vacsorára hívó gong. – vihogtunk, mint két tini.

Bár tudtam, hogy jók vagyunk így, együtt, mégis újra és újra rácsodálkoztam. Főleg, hogy nem régről datálódott barátság a miénk, hanem összesodródtunk egy olyan pillanatban, amikor mindketten kellően nyitottak voltunk ahhoz, hogy elhiggyük a felnőttkori kapcsolatok is képesek elmélyülni.  Viszonylag gyorsan.  Amikor kendőzetlenül lehet beszélni és hallgatni bármiről.  Leggyakrabban azért a férfiakról.  Vagy azért, mert voltak, vagy épp az ellenkezője miatt.  Esetemben.  A szingliség már az agyamra ment és a fehér mirtuszkoszorút sem engedtem még el.  Nem görcsöltem ugyan, de vágytam a koszos pelenkákra, első szavakra, folyton kinőtt cipőkre, átvirrasztott éjszakákra, nagypofájú kamaszévekre és mindarra, ami ezzel jár. 

Mondjuk, egy pasi nem ártott volna mellé.  Úgy éreztem, még van pár évem, szóval, nem volt veszve semmi.  A szomszédasszony szerint sem.  Anyám ezzel szemben már letett rólam.  Bezzeg, ha nem dolgoztam, vagy utaztam volna annyit, már rég lehetne egy rendes férjem, neki meg egy szakajtónyi unokája.  Ezt szokta mondogatni.  Különben is, lassan kezdek úgy viselkedni, mint egy vénlány, már csak egy macska hiányzik mellőlem.  Vénlány.  Tulajdonképpen jobban hangzik, mint a dugatlan picsa, főleg, hogy abban nincs semmi igazság, de anyámnak ezt nem kell tudnia. Valaki mindig akadt, aki a karjában és így karban tartott.  Mostanában Balázsé volt a megtisztelő szerep, és egész jól csinálta.  Persze, volt némi kockázata annak, hogy kollegák voltunk, de mivel érzelmekről szó sem lehetett, így nem tűnt vészesnek.  Aztán két nappal ezelőtt, lefelé a hegyről, csendben rájöttem, hogy még magamnak is hazudok. Mint a vízfolyás.  Mert függő lettem.  Balázs-függő.

- Juci!  Azt hiszem, szerelmes vagyok.

- Balázsba? Azt tudom.  Már egy ideje.  Neked mégis, mi tartott eddig, hogy rájöjj?

Ez valóban remek kérdés volt. Miért is nem jöttem rá előbb?  Talán, mert csak két-háromhetente jött át hozzám, ahogy sikerült.  Előfordult, hogy egymás utáni napokon is, aztán egy darabig semmi.  Kis bor, némi kaja, sok beszélgetés, még több szex.  A cégnél meg álarc, ritkán összevillanó tekintetek, véletlen egymáshoz érések, és felugró csetablakok, amit reméltem, senki más nem olvas.  Aztán a nagy büdös semmi. És a szövege, hogy ő aztán sosem veszi észre a nőt a kollegákban.  Rajtam kívül.  Mekkora kamu.  Én sem láttam még soha, ahogy Tamással és Zsomborral osztályozzák a nőket.  Egyiknek a feneke volt szép.  Másiknak a melle.  A harmadiknak az arca, ami kompenzálta a rossz lábát.  Mint a marhavásárban.  Látszólag nem zavart, hogy ezt csinálják.  Látszólag.  Pedig valójában nehezteltem, ha nem velem foglalkozott, hanem Ritával a könyvelésről.  Például.  Rita.  Szigorúan alakot hangsúlyozó ruhákat hordott, tűsarkút és fiatalabb, fittebb is volt nálam, legalább tizenöt évvel.  Utáltam.  Pedig kedves amúgy.  Balázs persze minden alkalommal levette, hogy féltékeny vagyok. Olyankor húzott egy darabig, aztán mindig bedobta a nyugtató üzenetet. „Este?” Csak ennyit.  És én tudtam, hogy nem számítanak Riták, Lindák, Szilvik, Emesék, mert akkor hozzám jön át.  Vagy én mentem hozzá. 

És alapvetően jó is volt vele.  A baj csak az, hogy hosszútávon alkalmatlan.  Elfogyasztott már két feleséget, itt-ott is hagyva egy-egy gyereket.  A nagy alig tini, a kicsi most kezdte az iskolát.  Többet nem akar. Én meg, ugye, akarnék.  De vele nem lesz.  Tőle még lehetne, de klasszikus családmodellben hittem, nem a szingli anyaságban.

- Baszki, ennek semmi értelme - bukott ki belőlem.

- Tudom – mondta Juci és lemerült a víz alá.

- Legalább csúszdázhatunk – mondtam, amint kiemelkedett a habokból és felnéztem a harmadik emeletről kanyargó piros és zöld műanyagkígyókra.  Éreztem, hogy elkezd emelkedni az adrenalinszintem.  Igen, nekem már ennyi is bőven elég volt hozzá.  Illetve, pont ez volt az elviselhető maximum.  A vizicsúszda.  Szerencsére Jucinak sem kellett kétszer mondani és mint két hülye rohantunk a lépcsőkhöz.

https://gisellevonbuday.blogstar.hu/./pages/gisellevonbuday/contents/blog/89211/pics/lead_800x600.jpeg
barátság,élet,kapcsolatok,Szerelem,Tinka naplója,történet,utazás
 

Szégyen #2 - #MeToo2017.10.19. 13:45

Férjek, háromszor2018.08.25. 12:55

Elmúlik2017.11.20. 16:30

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Kapcsolódó blogbejegyzések

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?